Kézifegyverek

(Hidegfegyverek)

Szablya

Számszeríj

Kard

Alabárd

Csatabárd

1. rész, Hidegfegyverek

Az ember azóta harcol, amióta lejött a fáról. Sőt, igazából már akkor is bunkót fogott, amikor idejének a felét a lombok között töltötte. Első fegyvere, mint már szó volt róla, egy egyszerű bot volt. Valószínűleg egy szárazság lehetett, ami elvezetett a kor (kb. egymillió évvel Krisztus előtt) csodafegyveréhez (a szárazság azért kellett, hogy az antilop magától meghaljon), ami nem volt más, mint egy antilop állkapcsa, majd agancsa. Rájött, hogy amíg a fogak benne vannak a fél állkapocsban, addig az kiválóan használható vágásra, fűrészelésre, az ellenfél hasának felmetszésére, a leopárd távoltartására (bár erre kevésbé).

Ezzel kezdődött tehát a fegyverkezés, ami mára oly mértéket öltött és olyan fejlettséget ért el, hogy aki nem járatos a témában, igazán el sem tudja képzelni, mi mindent lehet ma már fegyverként felhasználni (fegyver alatt itt mindent értek, ami árt a másik félnek).

Volt azért egy kis idő, ami a kőbunkót elválasztotta például a műholddal célra vezérelt F-117A lopakodó vadászgéptől, vagy a nyolcvanas évek Ronald Reagan elnök SDI (csillagháborús programjának) lézerfegyvereitől, ugyanis ezek is léteznek már! Ez a cikk kisebbik részében ezt az időt próbálja átfogni, nagyobbik részében a fegyverek csoportosítását, fajtáit, felhasználási területüket segít megérteni.

Eddig a bevezető, bár az alcím, nevezetesen a "hidegfegyverek" némi magyarázatot igényel. A kézifegyvereknek rengeteg csoportosítása létezik, ilyen például a lőfegyverek/szúró- és vágófegyverek (csak megjegyzem: eszerint például a buzogány hová tartozik?). Nekünk jelenleg a legmegfelelőbb csoportosítás a hidegfegyverek/tűzfegyverek. Ebben ugyanis minden kézifegyver elhelyezhető. Az előző példával élve: a buzogányok a hidegfegyverek/ütő-zúzófegyverek közé tartozik. Sokan gondolják, hogy a tűzfegyverek jelentik kizárólagosan a lőfegyvereket. Ez is egy téves felfogás, ugyanis a hidegfegyverek között ott van például a nyílpuska, íj stb. amelyek kétséget kizáróan lőfegyverek, ugyanakkor a tűzfegyverek között is vannak olyan fegyverek, amelyek semmilyen lövedéket nem lőnek ki. Csak egy példával megvilágítva: ilyen például a kézi lángszóró, a gázpisztoly és a többi.

Röviden tehát hidegfegyver minden olyan fegyver, amelyik nem használ magas hőmérséklettel járó kémiai reakciót működése közben, tűzfegyver pedig az, amelyik a működését ilyen folyamatoknak köszönheti. Ezen cikk első része a hidegfegyverekkel foglalkozik. Mint a cikk elején említettem, a hidegfegyverek megjelenése egyidős az ember (homo sapiens) megjelenésével. Az első hidegfegyvereket a természet adta eleink kezébe. Ezek a bunkó, a marokra fogható kő, az említett "szuperfegyver", az antilopállkapocs, majd annak agancsa. Innen már csak egy lépés volt, hogy egy elmés sapiens rájöjjön, hogy ha az agancsot, vagy egy hosszú, kiélezett követ kenderrostokkal rákötöz egy hosszú botra, máris távolabb tarthatja ellenségét. Így megszületett a lándzsa, ami ebben az időben egyértelműen még kizárólag csak szúrófegyverként volt használatos (a középkor elején aztán továbbfejlődött, de erről majd később). tablealmenu2('Szálfegyverek');

..: Szálfegyverek :..

A lándzsa, illetve dárda a szálfegyverek csoportjába tartozik, és fejlődésének kezdetei az ókorra nyúlnak vissza. Első változata egy hosszú fanyélre erősített pattintott kő, illetve csontpenge volt. Fejlődése egészen a középkor derekáig nem sokat haladt előre. Ekkor azonban rohamos továbbfejlődésnek indult, és számtalan változata alakult ki. Ezek már annyira eltértek a korai középkor lándzsáitól, hogy külön fegyvercsaládként tekinthetünk rájuk. A középkor végére megjelent az úgynevezett pika, amely egészen a XIX. századig, a tűzfegyverek megjelenéséig szolgálta az immár reguláris hadseregek és zsoldosok gyalogos katonáit. A szálfegyverek legnagyobb előnye, hogy az ellenfelet távol tudták tartani, így a közvetlen testre irányuló támadásokkal szemben nagyobb védelmet nyújtottak. A lovagi Európa másik jelentős szálfegyvere a kopja volt. Ez a pikával ellentétben nem sokkal élte túl a középkort. Megjelenését tekintve hosszú, közel 4-4,5 m hosszú, kézvédővel ellátott, fából készült döfőfegyver volt, és használata főleg a nemesek szórakoztatására rendezett lovagi viadalokra korlátozódott. Célja nem elsősorban a sebesítés volt, hanem az ellenfélnek a nyeregből való kiütése. A pika kivételével a lovagkor végére a szálfegyverek gyakorlatilag kihaltak a gyakorlatból. tablealmenu2('Szúró-vágófegyverek');

..: Szúró-vágófegyverek :..

Itt elég lassú volt a haladás egészen az Egyiptomi Birodalom, sőt még előtte a mezopotámiai kultúrák létrejöttéig (Kr. e. 3000 körül). (Először igyekszem az európai-mediterrán kultúrkör fegyvereit bemutatni, ugyanis a civilizáció más, elszigetelt bölcsőiben egészen más fegyverkultúra fejlődött ki, később, de még ebben az írásban ezt is igyekszem bemutatni.) Ekkoriban jelent meg a kés, illetve a tőr. A fémmegmunkálás korai szakaszában még nem készítettek kardokat, mivel a bronz még nem volt alkalmas erre. A tőr elsődlegesen szúrófegyverként és eszközként volt használatos.

Később, körülbelül az Asszír Birodalom idejére tehető a vaskor kezdete. Ekkoriban készülhettek el az első kardok. Ezek a kezdetekben kb. 70-80 cm hosszú, egykezes, mindkét oldalukon élezett széles pengéjű, egyenes kardok voltak, és formájuk nem sokat változott egészen a Római Birodalom bukása körüli időkig. Európa széttagozódása következtében aztán minden népnél megjelent a saját kultúrájára jellemző kardstílus. A kora középkor kezdetén jelentek meg a máig világhírű acélok és az ezekhez tartozó kard- és vívási stílusok. Az európai-mediterrán világ két leghíresebb acélmegmunkáló központja: Damaszkusz és Hispánia (a mai Spanyolország). A spanyol kardok jellemzői a jó minőségű acél, a kézvédő, illetve "hárító kosár" megjelenése. Formájuk hosszú, enyhén hajlított, keskeny penge, melyet csak külső görbületén éleztek. A Közel-keleten az iszlám megjelenése idején alakult ki az úgynevezett arab stílusú szablya. Ennek tulajdonságaira szintén a kiváló minőségű acél, de a spanyolnál sokkal szélesebb és íveltebb penge volt a jellemző.

A kereszténység elterjedésével, legfőképpen a keresztes háborúkkal és a lovagkor kezdetével egy egészen új kardtípus jelent meg: a nagy, nehéz, egyenes kétélű kétkezes kard. Ez alkotta a teljes vértezetbe öltözött lovag alapfegyverét. Ennek használati módja alapvetően különbözött a korábbi, könnyebb egykezes kardokétól; a fő cél ugyanis elsősorban nem a vágás vagy a szúrás volt. A teljes lemezvértbe öltözött lovagot inkább egy erőteljes csapással ki kellett billenteni az egyensúlyából. Egy teljes lemezpáncél súlya ugyanis körülbelül 60-70 kg volt, így ha a harcos elesett, kicsi volt a valószínűsége, hogy fel tudjon állni. A kard súlya is igen tekintélyes, körülbelül 20 kg volt, így komoly testi erőre volt szükség a forgatásához. A kétkezes lovagi kardnál rövidebb, de alakjában hasonló fegyvere volt a könnyű páncélzatú zsoldos katonáknak az egyenes, egykezes kard. Ez jóval nagyobb mozgásszabadságot nyújtott használójának.

Ugyanebben az időben a távolkeleti kultúra fegyverei gyökeresen eltérő módon fejlődtek, és gyökeresen eltérő harcmodort igényelt használatuk. A köznyelv által "szamurájkardként" ismert fegyver tulajdonképpen három fegyvert foglal magába. Közös jellemzőjük a könnyű, egyenes vagy enyhén ívelt penge, a hosszú vágóél, a szúróhegy szinte teljes hiánya és a rendkívül kifinomult kovácsolási technika. A fent említett három fegyver: a katana (ennek hossza négy "saku", azaz japán láb, ami körülbelül 30 centiméter), a wakizashi (ez 3 saku hosszú) és a tanto. A tanto kivételével mind kétkezes harcmodort igényel, markolatuk hosszú, kicsiny kézvédőjük szinte csak jelzés értékű, markolatuk általában nemes posztóval befont. A katanával és a wakizashival vívott harc jellemzői a hosszú, széles vágások és a hárítások. Rendkívül könnyű pengéjük ellenére, nagyon éles vágóélüknek és kétkezes fogásuknak köszönhetően nagyon mély vágott sebeket is okozhattak, sőt végtagcsonkolásra is remekül alkalmasak; szúrásra csak a legritkább esetben használták őket. Súlyukból adódóan akár egy, akár két kézzel fogva is rendkívüli mozgékonyságot biztosítanak a harcosnak, aki forgatja őket. A katana és a wakizashi támadásra és védekezésre egyaránt alkalmas, a tanto, amely csak két saku hosszú, főképp egykezes védekezőfegyver. Mindenképpen meg kell említeni, hogy ezeknek a fegyvereknek a forgatásához nagyon sok gyakorlás szükséges, és használatukban ötvöződik a harc és a távol-keleti mozgásművészet.

Japánban kiváltságnak számított ezen fegyverek viselésének joga, és általában csak a nemesek és a szamurájok (a lovagok megfelelői) hordhatták őket.

Visszatérve Európába, a középkor végére rendkívüli módon elterjedtek a kardtípusok, olyannyira, hogy felsorolásuk egy külön cikket igényelne. A kultúrák egymásra hatásának és keveredésének következtében azonban legtöbb jellemzőjük közös volt. Így például szinte kizárólag egykezes kardok, illetve szablyák voltak egy vágóéllel és általában díszített markolatvédővel, ívelt pengével.

A kardok kistestvérei körében, a hosszú tőrök világában sokkal nagyobb változatosság alakult ki. Volt egyenes és hajlított pengéjű, puritánul dísztelen és gazdag aranyberakással díszített. A kardok és szablyák általában a lovas-, illetve gyalogos katonák fegyverei voltak, míg a tőrökkel általában a tehetős magánemberek védték testi épségüket. Tudni kell azt is hogy a középkori Európában a köznép és a parasztság tagjai nem viselhettek fegyvert. Az egyetlen, máig fennmaradt, és mind a mai napig harcra is használt fegyverei ennek a kategóriának a modern küzdőkések. A mai leghatékonyabb küzdőkés megszületése egy bizonyos Rex Applegate-nek köszönhető. Ő az amerikai hadsereg ezredeseként nyugalomba vonult, harcedzett katona volt, aki a vietnami háború tapasztalatai alapján fejlesztette ki az US. Army Special Forces ma is rendszeresített harci küzdőkését, az Applegate-Freebairn Combat Knife-ot. tablealmenu2('Zúzófegyverek');

..: Zúzófegyverek :..

Az őskor legelső fegyverei is ütő- illetve zúzófegyverek voltak. Ezek a marokkő, a kőbalta és az antilop vagy más patás állatok combcsontja. Az ókorban aztán először főleg a barbár kelta és gót hordák fegyvere volt például a harci kalapács, majd a buzogány kezdetleges formái. A civilizált Európa aztán ezek közül gyakorlatilag csak a buzogányt vette át és fejlesztette tovább. Előbb csak egy merev nyélre erősített vasgolyó volt. Később továbbfejlődött, mégpedig oly módon, hogy a nyél és a vasgolyó közé egy rövid láncot kötöttek. Ez lett a láncos buzogány. Egy érdekes mellékutat jelentett egy különleges változata: a rövid nyélre 30-40 centiméteres láncokon három-négy kisebb vasgolyóból álló láncos buzogány.

A parasztságnak is megvolt a maga ütőfegyvere: ez pedig nem volt más, mint a hosszú botra erősített, esetenként szögekkel átvert cséphadaró, mely a történelem híres parasztfelkeléseinek egyik főszereplője volt. Ezen változatosság ellenére Európában nem volt hosszú története a zúzófegyvereknek a kardokkal és a tőrökkel szemben. A XVIII. századra használatuk gyakorlatilag kihalt.

Japán és Kína kultúrája mind a mai napig őrzi és ápolja a botvívás, azaz a kendo művészetét. Itt a fegyver egy egyenes, a távol-keleti fegyverekre jellemzően könnyű, kb. 180-200 centiméter hosszú sima bot. Ennek forgatása szintén nagy gyakorlatot igényel, már-már művészetnek számít, és ebben is ötvöződik a harc a filozófiával illetve mozgásművészettel. Jellemzően kétkezes harcmodort igényel, és általában nem ütnek vele, hanem a tompa végével döfnek. A másik, Európában is ismert japán ütőfegyver a nuncsaku. Ez két vagy három rövid (kb. egy saku) botból álló fegyver, melyet rövid lánc vagy kötéldarabok tartanak össze. Legfőképp ütésre használják, hatásosan forgatni csak magas gyakorlattal, művészien lehet. Ezt a fegyvert már a zsoldosok és az alsóbb néprétegek is használták.

Oldal: Kézifegyverek története (Hidegfegyverek)
Várak-Várromok-Kastélyok (Hadviselés) Lovagi Kultúrák és Kézifegyverek - © 2008 - 2024 - varak-varromok-kastelyok.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat