A királyi udvar lovagi kultúrájának fejlődése nem volt egyenletes és folyamatos, állandóan függvénye volt a király hatalmi súlyának, valamint a nemzetközi kapcsolatok intenzitásának. Ennek megfelelően a magyarországi lovagi kultúrának három ragyogó szakasza alakulhatott ki: III. Béla uralkodásától a puritán szokásokat bevezető IV. Béla trónralépéséig (1235); a királyi hatalom tekintélyét visszaállító Károly Róbert utolsó évtizedében és az apja politikájának gyümölcseit élvező Nagy Lajos időszakában, valamint a császári koronát is viselő Zsigmondnak a korában. Ezekben az időszakokban a magyar király udvara nemzetközi súllyal rendelkezett, uralkodók találkozó {71.} helye volt. III. Béla második felesége, Capet Margit, francia királylány volt; utódjáé, Imréé az aragóniai király leánya, Constanza; II. Endre három felesége pedig a meráni Gertrud, a francia Courtenay Jolán és az olasz Estei Beatrix: csupa olyan királyi feleség, akik Európa legfényesebb lovagi központjaiból érkeztek hatalmas kíséretükkel, udvari embereikkel. 1189-ben III. Béla a kereszteshadjáratot vezető Barbarossa Frigyes császárt és Oroszlánszívű Richárd angol királyt fogadta addig soha nem látott pompával; II. Endre maga vezetett kereszteshadjáratot a Szentföldre (1271); Károly Róbert alatt 1335-ben rendezték meg a lengyel és cseh király részvételével a visegrádi kongresszust; Nagy Lajos politikailag ugyan elhibázott és értelmetlen nápolyi hadjáratai (1347, 1350) szinte világlátó körútra kényszerítették udvarát és csapatait; később IV. Károly cseh királyt és német császárt láthatta két ízben is hosszú ideig Budán vendégül; az öt uralkodói koronát összehalmozó Zsigmond budai udvara pedig a nemzetközi politika egyik fontos központja volt a 15. század első évtizedeiben. 1396-ban Buda volt az európai lovagság utolsó nagy seregszemléjének a színhelye: ide gyülekezett uralkodók, hercegek, Európa-szerte ünnepelt marsallok vezetésével Nyugat-Európa lovagjainak színe-virága, hogy a magyar király vezetésével részt vegyen a török ellen indított – balsikerű – kereszteshadjáratban. Ha mindehhez hozzászámítjuk még a segítségért instanciázó uralkodók (köztük a bizánci császárok), a trónjukat vesztett királyok, száműzöttek és trónkövetelők s a fényes követségek gyakori látogatásait és a magyar udvarban való vendégeskedéseit, akkor természetesnek tűnik, hogy a nyugat-európai lovagi életforma, a lovagi szokások, eszmények s nem utolsósorban a lovagi kultúra művészi és irodalmi megnyilvánulásai nemcsak eljuthattak a magyar udvarba, hanem ott gyökeret is verhettek.
Virágzó szakaszaiban a magyar királyi udvar élete is az egymást érő reprezentációs alkalmak egymásutánjából állt. Házasságok, temetések, koronázások, uralkodók látogatásai, követek fogadása, nemzetközi tárgyalások, békekötések, mind a lovagi szertartásosság közepette kerültek lebonyolításra. Elmaradhatatlanok voltak ilyenkor a lovagi tornák, bajvívások, zászlók, címerek, lakomák, vadászatok, solymászatok, táncok és egyéb látványosságok. Nem hiányzott a művészi ajándéktárgyak kölcsönös átadása, valamint a költők és énekmondók szereplése. Magyar udvari lovagrendek is létesültek: a Szent György lovagrend (1326) és a Sárkányrend (1408). Kialakult a szent és hősi lovagi eszmények kultusza: a sátánt pokolba taszító Szent Mihály arkangyalé, a sárkányölő Szent Györgyé, de legfőképpen a pogányokon mindig győzedelmes Szent László királyé. Ö lett a magyar lovagkirályok legfőbb eszményképe: szentté avatását III. Béla kezdeményezte; Nagy Lajos élete legfőbb céljának tekintette, hogy az ő nyomába lépjen; Zsigmond pedig szinte istenként tisztelte és sírhelyét is a váradi székesegyházban a szent király mellett jelölte ki. A magasztos eszmények mellől nem hiányzott azonban a hedonizmus, a féktelen életélvezet, a szerelmi kaland és kicsapongás sem. Tamás spalatói esperes történeti művében a tatárok győzelméért egyenesen ezt az udvari-lovagi hedonizmust teszi felelőssé: "mi más volt ifjúságuknak neveltetése, – írja II. Endre udvarának embereiről – mint fürtjeiket csinosítani, bőrüket tisztogatni ... Egész napjuk finom vendégeskedésekben vagy kellemetes helyecskéken telt el ... életüknek minden idejét napsütötte erdők-{72.}ben és kies réteken töltötték asszonyaikkal ... játékosságokkal voltak naponta elfoglalva." De míg a 13. század elején mindez csak egy szűk, parazita udvari elitnek az életformája, addig két évszázad múlva Zsigmond környezete már a nemzetközi botránykrónikák gyakori témája.
A Magyarországra látogató uralkodók és az idegenből hozott királynék kíséretében költők, történetírók, tudósok is gyakran elvetődtek a magyar lovagkirályok udvarába. 1200 körül két provence-i trubadúrnak, Peire Vidalnak és Gaucelm Faiditnak a lantján zendült fel először a szerelmes vers magyar {73.} földön, ha egyelőre csak provanszál nyelven is. A trubadúrokat hamarosan a német Minnesang kitűnő képviselői követték; Neithardt von Reuenthal és Tannhäuser a II. Endrével együtt a szent földre induló osztrák herceget kísérték el. IV. Béla uralkodása alatt a francia gótika nagy építésze, Villard de Honnecourt fordult meg magyar földön. A külföldi lovagköltők Nagy Lajos és Zsigmond udvarából sem hiányoztak: az előbbinek Peter Suchenwirt címerköltő, valamint a magyar történelmet is megverselő Heinrich Mügeln volt a vendége, az utóbbinak pedig Alain Chartier késő-középkori francia költő, Oswald von Wolkenstein, az utolsó Minnesänger, Zsigmond mulató-cimborája, valamint Eberhard Windecke, a császár életrajzírója.
A középkori magyar királyi udvar kedvező feltételeket szolgáltatott, a magyar udvari és lovagi irodalom kibontakozása számára. Ennek termése az udvar pompájához, nemzetközi kapcsolataihoz képest azonban viszonylag szegény volt. Bár számolnunk kell azzal, hogy a magyar lovagi irodalom alkotásainak jelentékeny része elveszett, mégis biztosra vehetjük, hogy a magyar lovagi irodalom meg sem közelítette a francia vagy a német lovagi költészet gazdagságát és színvonalát. A lovagi irodalom virágzásához nem elégséges ugyanis egy fényes királyi udvar, ehhez széles társadalmi bázisra lett volna szükség. Ez viszont csak a 15. századra alakult ki Magyarországon, abban az időben, amikor a lovagi kultúra már az elmúlás sorsára ítéltetett. Míg Nyugat-Európában a lovagi irodalom alkotásainak java részét maguk a lovagok szerezték, s nem volt ritka a királyi koronát viselő trubadúr sem, addig Magyarországon éppen a lovagköltők hiányoztak. Szerepüket csak részben és fogyatékosan tudták pótolni a királyi kancellária tudós egyházi {74.} alkalmazottai, a királyok káplánjai, gyóntatói, valamint a lovagi tematikát és stílust elsajátító hivatásos énekesek különböző típusai. A magyar lovagi irodalom nagyfokú gyengeségének a jele, hogy alkotóit és fenntartóit szinte kizárólag a kancelláriákon és az énekmondók körében kell keresnünk.
A 13–15. század hivatásos énekmondóiról jóval bizonytalanabbak az ismereteink. A pogány papokból énekmondóvá vedlett regösök, új, latin nevükön joculatorok, a 11–12. században még fontos, megbecsült személyek lehettek, királyi vagy főúri szolgálatban állottak, s elsősorban hősi énekek szerzésével és előadásával foglalkoztak. A lovagi életforma térnyerésével párhuzamosan azonban társadalmilag lejjebb csúsztak, s belevegyültek a középkori mulattatók, a bohócok, kötéltáncosok, zenészek, alakoskodók tarka együttesébe. A 13. századtól kezdve a regösök, illetve joculatorok már nem mint hősi énekek előadói jelennek meg a forrásokban. Egy 1347-ből származó oklevél "királyi együttivók"-nak, amolyan udvari bolondoknak nevezi a regösöket; a joculator elnevezés magyar megfelelője pedig a szláv eredetű igric szó lett, a középkori mulattatók magyar neve. 1244-ben már Igrech néven említenek egy joculatorok által lakott falut, 1253-ban pedig a Karcsa faluban lakó joculatorok a következő neveket viselik: Fintur (arcfintorokkal mulattató), Csiper (csipkelődő, gúnyolódó), Meza (a mézes-mázos szavak mestere), Tuka (toka, kövér, dagadt). Vagyis már alantasabb tudománnyal keresték kenyerüket, akárcsak {75.} az 1288-ban említett Hamzou (hímező-hámozó) vagy az 1329-ben felbukkanó Csama (csámpás, ferde szájú). De volt közöttük Sípos, Hegedűs, Lantos,-sőt Énekes is, jeléül annak, hogy az énekmondás a mulattatás különböző fajainak egyikévé süllyedt. Az egykori udvari joculatorok elzüllését s a joculator nevezet devalválódását a legjobban az 1400 táján összeírt Schlägli-szójegyzék tanúsítja, ahol a joculator szó magyar megfelelői: kurvás, pakocsás.
Udvari és lovagi irodalom | TARTALOM | Irodalom |