Várak-Várromok-Kastélyok (Hadviselés) Lovagi Kultúrák és Kézifegyverek

Ez a honlap Magyarország várait, várromjait és kastélyait igyekszik bemutatni, a sötét középkor hadviselésével együtt.


      A LOVAGI KULTÚRA

A nyugat-európai országokéhoz hasonló széles lovagi réteg Magyarországon nem alakult ki; a magyar nemesség nem tekinthető a francia vagy német lovagság magyarországi megfelelőjének. A lovagi életforma a bárók körében is csak lassan és korlátozottan vált általánossá; a magyar nagybirtokos főurak – kevés kivétellel – lényegesen műveletlenebbek, barbárabbak voltak nyugati kortársaiknál. Bár a 12. század végétől kezdve tanúi lehetünk annak, hogy a főurak előszeretettel keresztelik gyermekeiket a lovagregények hőseinek neveire (Sándor, Ehellős [Achilles], Perjámos [Priamos], Hektor, Heléna, Trisztán, Roland stb.), a civilizáltabb lovagi életforma körükben csak Lajos király korában kezdett erősebben terjedni. A magyarországi nagyurak gazdasági és katonai központjai így csak a 15. század elejétől kezdve tekinthetők kulturális centrumoknak is. A feudális lovagi kultúra igazi és következetes hordozója ezért egyedül a királyi udvar lehetett.

Fényes, reprezentatív magyar királyi udvar első ízben III. Béla (1172– 1196) uralkodása alatt jött létre. A király pénzjövedelmei (adók, bányajog, pénzrontás stb.) megteremtették a helyhez kötött királyi udvartartásnak a feltételeit, s így kialakulhattak a lovagi kultúrának otthont adó középkori magyar királyi székhelyek. Az első ezek sorában Esztergom volt; a tatárjárás után IV. Béla Budát ítélte alkalmasabb székvárosnak; Károly Róbert Visegrádot építette ki udvara színhelyévé; Nagy Lajos felváltva Visegrádon és Budán tartotta udvarát; Zsigmond alatt pedig végérvényesen Buda vált a magyar királyok székvárosává.

A királyi udvar lovagi kultúrájának fejlődése nem volt egyenletes és folyamatos, állandóan függvénye volt a király hatalmi súlyának, valamint a nemzetközi kapcsolatok intenzitásának. Ennek megfelelően a magyarországi lovagi kultúrának három ragyogó szakasza alakulhatott ki: III. Béla uralkodásától a puritán szokásokat bevezető IV. Béla trónralépéséig (1235); a királyi hatalom tekintélyét visszaállító Károly Róbert utolsó évtizedében és az apja politikájának gyümölcseit élvező Nagy Lajos időszakában, valamint a császári koronát is viselő Zsigmondnak a korában. Ezekben az időszakokban a magyar király udvara nemzetközi súllyal rendelkezett, uralkodók találkozó {71.} helye volt. III. Béla második felesége, Capet Margit, francia királylány volt; utódjáé, Imréé az aragóniai király leánya, Constanza; II. Endre három felesége pedig a meráni Gertrud, a francia Courtenay Jolán és az olasz Estei Beatrix: csupa olyan királyi feleség, akik Európa legfényesebb lovagi központjaiból érkeztek hatalmas kíséretükkel, udvari embereikkel. 1189-ben III. Béla a kereszteshadjáratot vezető Barbarossa Frigyes császárt és Oroszlánszívű Richárd angol királyt fogadta addig soha nem látott pompával; II. Endre maga vezetett kereszteshadjáratot a Szentföldre (1271); Károly Róbert alatt 1335-ben rendezték meg a lengyel és cseh király részvételével a visegrádi kongresszust; Nagy Lajos politikailag ugyan elhibázott és értelmetlen nápolyi hadjáratai (1347, 1350) szinte világlátó körútra kényszerítették udvarát és csapatait; később IV. Károly cseh királyt és német császárt láthatta két ízben is hosszú ideig Budán vendégül; az öt uralkodói koronát összehalmozó Zsigmond budai udvara pedig a nemzetközi politika egyik fontos központja volt a 15. század első évtizedeiben. 1396-ban Buda volt az európai lovagság utolsó nagy seregszemléjének a színhelye: ide gyülekezett uralkodók, hercegek, Európa-szerte ünnepelt marsallok vezetésével Nyugat-Európa lovagjainak színe-virága, hogy a magyar király vezetésével részt vegyen a török ellen indított – balsikerű – kereszteshadjáratban. Ha mindehhez hozzászámítjuk még a segítségért instanciázó uralkodók (köztük a bizánci császárok), a trónjukat vesztett királyok, száműzöttek és trónkövetelők s a fényes követségek gyakori látogatásait és a magyar udvarban való vendégeskedéseit, akkor természetesnek tűnik, hogy a nyugat-európai lovagi életforma, a lovagi szokások, eszmények s nem utolsósorban a lovagi kultúra művészi és irodalmi megnyilvánulásai nemcsak eljuthattak a magyar udvarba, hanem ott gyökeret is verhettek.

Virágzó szakaszaiban a magyar királyi udvar élete is az egymást érő reprezentációs alkalmak egymásutánjából állt. Házasságok, temetések, koronázások, uralkodók látogatásai, követek fogadása, nemzetközi tárgyalások, békekötések, mind a lovagi szertartásosság közepette kerültek lebonyolításra. Elmaradhatatlanok voltak ilyenkor a lovagi tornák, bajvívások, zászlók, címerek, lakomák, vadászatok, solymászatok, táncok és egyéb látványosságok. Nem hiányzott a művészi ajándéktárgyak kölcsönös átadása, valamint a költők és énekmondók szereplése. Magyar udvari lovagrendek is létesültek: a Szent György lovagrend (1326) és a Sárkányrend (1408). Kialakult a szent és hősi lovagi eszmények kultusza: a sátánt pokolba taszító Szent Mihály arkangyalé, a sárkányölő Szent Györgyé, de legfőképpen a pogányokon mindig győzedelmes Szent László királyé. Ö lett a magyar lovagkirályok legfőbb eszményképe: szentté avatását III. Béla kezdeményezte; Nagy Lajos élete legfőbb céljának tekintette, hogy az ő nyomába lépjen; Zsigmond pedig szinte istenként tisztelte és sírhelyét is a váradi székesegyházban a szent király mellett jelölte ki. A magasztos eszmények mellől nem hiányzott azonban a hedonizmus, a féktelen életélvezet, a szerelmi kaland és kicsapongás sem. Tamás spalatói esperes történeti művében a tatárok győzelméért egyenesen ezt az udvari-lovagi hedonizmust teszi felelőssé: "mi más volt ifjúságuknak neveltetése, – írja II. Endre udvarának embereiről – mint fürtjeiket csinosítani, bőrüket tisztogatni ... Egész napjuk finom vendégeskedésekben vagy kellemetes helyecskéken telt el ... életüknek minden idejét napsütötte erdők-{72.}ben és kies réteken töltötték asszonyaikkal ... játékosságokkal voltak naponta elfoglalva." De míg a 13. század elején mindez csak egy szűk, parazita udvari elitnek az életformája, addig két évszázad múlva Zsigmond környezete már a nemzetközi botránykrónikák gyakori témája.

A magyar lovagi kultúrának igen fontos történelmi funkciója volt a magyar művelődés fejlődésében: az ősi kultúra elsorvadása után első ízben a lovagi kultúra hozott világi színt és jelleget a magyar művelődésbe. A vallásos, aszketikus világszemlélet ellenpólusaként a földi dicsőségnek, a földi szépségnek lovagi eszményei és az élet megszépítésére, élvezésére való törekvések a középkori fejlődés pozitív jelenségei – még akkor is, ha ezek a világi mozzanatok korántsem jelentették az egyháztól való elkülönülést. Hiszen a lovagi életszemlélet is át van szőve vallásos elemekkel, s az udvari és lovagi igényeket kielégítő írástudók jó része egyébként is az egyháziak közül került ki. Az udvari és lovagi kultúra értékeiről, eredményeiről elsősorban a művészi, valamint irodalmi alkotások tanúskodnak.

Az udvari művészet kezdeteit III. Béla esztergomi királyi palotájának építkezései alkotják. Mivel 1188-ban az esztergomi székesegyház leégett, az építkezések az érseki udvarra is kiterjedtek, s így Esztergom az érett román művészet magyarországi centruma lett. Miként a magyar udvari és lovagi kultúra egyéb vonatkozásaiban is, az építészet és képzőművészet területén szintén az ekkor legmagasabb színvonalat jelentő francia hatás érvényesült. A nagyobb arányú várépítkezésekre, a lovagi élet egyik elengedhetetlen feltételére, csak a tatárjárás után került sor. Ekkor épültek egymás után a lakótornyok (Visegrád, Sárospatak, Trencsén, Sümeg, Csesznek, Nagyvázsony stb.) a királyok, illetve egyes oligarcha-családok megbízásából. A kezdetben inkább csak erődnek szánt épületeket a 14. században igyekeztek már a luxusigényeknek megfelelően átalakítani és kibővíteni. Az Anjouk visegrádi és budai palotái, valamint Nagy Lajos diósgyőri királyi várkastélya már a kényesebb ízlés kielégítésére is alkalmasak voltak. A budai királyi palota továbbfejlesztése; új palotaszárnnyal, a "friss palotá"-val való kiegészítése Zsigmond érdeme, aki emellett Visegrádon és Pozsonyban is nagyarányú királyi építkezéseket indított el. A lovagi eszmények szolgálatában álló magyarországi művészet magas színvonalát a két legkiemelkedőbb középkori magyar művésznek, Kolozsvári Mártonnak és Györgynek a művei tanúsítják. A Kolozsvári testvérek először Szent István, Szent Imre és Szent László álló szobrait mintázták meg (1360 k.), majd a prágai várban ma is látható Szent György szobrot (1373) készítették el, s végül Szent László nagyváradi lovasszobrával koronázták be munkásságukat (1390). A festészet színvonaláról – a királyi palotákat díszítő világi tárgyú falfestmények elpusztulása miatt – a miniatúra festészet tanúskodik. Az Anjouk korában keletkezett a magyarországi könyvfestészet három legnagyobb remeke: a Károly Róbert gyermekei számára képes ÁBC-s könyv szerepét betöltő Képes legendárium (1333 k. Vatikán kt.); Nekcsei Dömötör tárnokmester bibliája (1338 előtt, New-York, Morgan Library); valamint a Képes krónika, Meggyesi Miklós miniátor nagyszerű alkotása (1370 k., OSzK).

A Magyarországra látogató uralkodók és az idegenből hozott királynék kíséretében költők, történetírók, tudósok is gyakran elvetődtek a magyar lovagkirályok udvarába. 1200 körül két provence-i trubadúrnak, Peire Vidalnak és Gaucelm Faiditnak a lantján zendült fel először a szerelmes vers magyar {73.} földön, ha egyelőre csak provanszál nyelven is. A trubadúrokat hamarosan a német Minnesang kitűnő képviselői követték; Neithardt von Reuenthal és Tannhäuser a II. Endrével együtt a szent földre induló osztrák herceget kísérték el. IV. Béla uralkodása alatt a francia gótika nagy építésze, Villard de Honnecourt fordult meg magyar földön. A külföldi lovagköltők Nagy Lajos és Zsigmond udvarából sem hiányoztak: az előbbinek Peter Suchenwirt címerköltő, valamint a magyar történelmet is megverselő Heinrich Mügeln volt a vendége, az utóbbinak pedig Alain Chartier késő-középkori francia költő, Oswald von Wolkenstein, az utolsó Minnesänger, Zsigmond mulató-cimborája, valamint Eberhard Windecke, a császár életrajzírója.

A 14. század második felétől kezdve a magyar királyok nemcsak a Nyugat-Európában már hanyatló lovagi kultúra képviselőivel voltak kapcsolatban, hanem az Itáliában már bontakozó új műveltségnek, a reneszánsznak és humanizmusnak első képviselőivel is. Nagy Lajos Petrarcával és a nagy firenzei kancellárral, Coluccio Salutatival levelezett, a nagy padovai humanista, Giovanni da Ravenna, Lajos orvosának a fia, pedig Magyarországon is született. Lorenzo de Monacis, a velencei humanizmus egyik úttörője, Mária királynő udvarában teljesített fontos diplomáciai küldetést. Még inkább megsokasodtak a humanista kapcsolatok Zsigmond korában, amikor az olasz reneszánsz olyan neves képviselői tartózkodtak hosszabb-rövidebb ideig Magyarországon, mint a condottiere Ozorai Pipo, a humanista Branda Castiglione bíboros, Masolino, a reneszánsz festészet egyik nagy kezdeményezője, valamint a filológus-humanizmus olyan nagy alakjai, mint Francesco Filelfo, Ambrogio Traversari és Pier Paolo Vergerio. Lajos és Zsigmond könyvtáraiban a középkori irodalom termékei mellett megjelentek már az ókori klasszikusok és a reneszánsz korai termékei is. A Divina comediát már Lajos korában ismerték Magyarországon, Giovanni Serravalle pedig egyenesen Zsigmondnak ajánlotta és küldötte meg Dante művének latin fordítását. A humanista tudósokkal és reneszánsz művészekkel való kapcsolat, sőt azok magyarországi látogatásai azonban még nem változtatták meg ebben a korban a magyar kultúra középkori, illetve a királyi udvar lovagi jellegét, legfeljebb bizonyos mértékig előkészítették a talajt a magyarországi reneszánsz számára. Különösen áll ez az évtizedekig itt élő Vergerióra, akitől már egyenes út vezet a magyar humanista irodalomhoz.

A középkori magyar királyi udvar kedvező feltételeket szolgáltatott, a magyar udvari és lovagi irodalom kibontakozása számára. Ennek termése az udvar pompájához, nemzetközi kapcsolataihoz képest azonban viszonylag szegény volt. Bár számolnunk kell azzal, hogy a magyar lovagi irodalom alkotásainak jelentékeny része elveszett, mégis biztosra vehetjük, hogy a magyar lovagi irodalom meg sem közelítette a francia vagy a német lovagi költészet gazdagságát és színvonalát. A lovagi irodalom virágzásához nem elégséges ugyanis egy fényes királyi udvar, ehhez széles társadalmi bázisra lett volna szükség. Ez viszont csak a 15. századra alakult ki Magyarországon, abban az időben, amikor a lovagi kultúra már az elmúlás sorsára ítéltetett. Míg Nyugat-Európában a lovagi irodalom alkotásainak java részét maguk a lovagok szerezték, s nem volt ritka a királyi koronát viselő trubadúr sem, addig Magyarországon éppen a lovagköltők hiányoztak. Szerepüket csak részben és fogyatékosan tudták pótolni a királyi kancellária tudós egyházi {74.} alkalmazottai, a királyok káplánjai, gyóntatói, valamint a lovagi tematikát és stílust elsajátító hivatásos énekesek különböző típusai. A magyar lovagi irodalom nagyfokú gyengeségének a jele, hogy alkotóit és fenntartóit szinte kizárólag a kancelláriákon és az énekmondók körében kell keresnünk.

A királyi kancellária kialakulására III. Béla uralkodása idején került sor, szervezettebb hivatali testületté a 13. század végére szélesedett ki, népesebb és differenciáltabb hivatallá pedig Nagy Lajos idejében vált. Jelentős továbbfejlődésére Zsigmond király korában került sor, előkészítve már a magyarországi humanizmus egyik legfőbb szervezeti bázisát. Viszonylag szűk volta ellenére a kancellária a kolostorok mellett a középkori irodalom legfőbb tűzhelyévé fejlődött, igyekezve a lovagi eszményeket követő uralkodók és udvaraik igényeinek kielégítésére. A kancellárián sűrűsödhettek össze leginkább a világi tendenciák, annak ellenére, hogy a kancelláriák alkalmazottai a 14. század derekáig kizárólag, illetve többségükben világi papok vagy szerzetesek voltak, s csak ettől kezdve szaporodott meg a világi értelmiségiek száma; Zsigmond koráig azonban ezek is csak alárendelt tisztséget töltöttek be. A kancellárián dolgozó tudós egyházi személyek igyekeztek azonban világi funkcióiknak eleget tenni s ha az egyházias gondolkodástól nem is függetlenül, alapjaiban világi jellegű írásműveket létrehozni. Ezt nagyban elősegítette az a körülmény, hogy a 12. század végétől kezdve a királyi jegyzők és kancellárok már többnyire külföldi egyetemeket is látogattak, főként a párizsit és a bolognait. A párizsi egyetemen elsősorban a középkori egyházi tudományosság korszerű irányával, a skolasztikával ismerkedtek meg s annak racionalisztikus vonatkozásait érvényesítették kancelláriai gyakorlatukban. Bologna viszont az újra feltámasztott római jognak az ismeretét közvetítette, s ezzel egy merőben világi gondolatrendszer elemeit ültette át a kancellárián dolgozó klerikusok gondolkodásába. Mindehhez hozzájárult még az antik irodalom iránt mind Franciaországban, mind Itáliában növekvő érdeklődés hatása, egyes auktorok (leginkább Horatius, Vergilius, Cicero, Vegetius stb.) olvasása s ennek eredményeképpen a kancelláriai írásművek antikos ornamentikával, az antik irodalomból kölcsönzött sablonokkal, idézetekkel való díszítése, megtűzdelése.

A 13–15. század hivatásos énekmondóiról jóval bizonytalanabbak az ismereteink. A pogány papokból énekmondóvá vedlett regösök, új, latin nevükön joculatorok, a 11–12. században még fontos, megbecsült személyek lehettek, királyi vagy főúri szolgálatban állottak, s elsősorban hősi énekek szerzésével és előadásával foglalkoztak. A lovagi életforma térnyerésével párhuzamosan azonban társadalmilag lejjebb csúsztak, s belevegyültek a középkori mulattatók, a bohócok, kötéltáncosok, zenészek, alakoskodók tarka együttesébe. A 13. századtól kezdve a regösök, illetve joculatorok már nem mint hősi énekek előadói jelennek meg a forrásokban. Egy 1347-ből származó oklevél "királyi együttivók"-nak, amolyan udvari bolondoknak nevezi a regösöket; a joculator elnevezés magyar megfelelője pedig a szláv eredetű igric szó lett, a középkori mulattatók magyar neve. 1244-ben már Igrech néven említenek egy joculatorok által lakott falut, 1253-ban pedig a Karcsa faluban lakó joculatorok a következő neveket viselik: Fintur (arcfintorokkal mulattató), Csiper (csipkelődő, gúnyolódó), Meza (a mézes-mázos szavak mestere), Tuka (toka, kövér, dagadt). Vagyis már alantasabb tudománnyal keresték kenyerüket, akárcsak {75.} az 1288-ban említett Hamzou (hímező-hámozó) vagy az 1329-ben felbukkanó Csama (csámpás, ferde szájú). De volt közöttük Sípos, Hegedűs, Lantos,-sőt Énekes is, jeléül annak, hogy az énekmondás a mulattatás különböző fajainak egyikévé süllyedt. Az egykori udvari joculatorok elzüllését s a joculator nevezet devalválódását a legjobban az 1400 táján összeírt Schlägli-szójegyzék tanúsítja, ahol a joculator szó magyar megfelelői: kurvás, pakocsás.

A többek között énekmondással is foglalkozó igricek mellett a 14. században az énekmondók új típusai is megjelentek: az iskolába járó s közben keresetre szoruló vagy pedig az iskolából kikopott és elzüllött diákok. Általános szokássá vált az iskolás gyerekeknek (scolaris) az előkelőségek előtt énekek előadásával való szereplése, a rekordálás, illetve az énekszóval való kéregetés, a mendikálás. Bár ilyenkor a szegény diákok részben vallásos énekeket adhattak elő, bizonyára nem hiányoztak repertoárjukból a világi énekek sem. Különösen vonatkozik ez az elzüllött diákokra, akikkel ekkoriban egész Európa tele volt. Ezek főként az egyetemek körül lebzselő, majd csekély ismereteikkel szélhámoskodó vágáns (kóbor) diákok voltak, vagy más néven (falánkságukra emlékeztetve) goliárdok. A kóbor diák a 14. században tűnik fel Magyarországon, részben garabonciás, részben galád (a goliárd magyar származéka) néven. Joggal feltehető, hogy miként külföldön, úgy Magyarországon is kedvelték az énekeket, a maguk szórakozására és mások szórakoztatására egyaránt.

A kancelláriák vagy az udvarhoz tartozó más egyházi személyek köréből kerültek ki a kor latin nyelvű világi irodalmi alkotásai; az anyanyelvű világi költészet, nem utolsósorban a lovagi epika s – amennyiben egyáltalán volt ilyen nálunk – a lovagi szerelmi dalok művelőit, terjesztőit pedig elsősorban a különböző rendű és rangú énekesek seregében kereshetjük.


Forrás


http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/01/45.html





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 9
Tegnapi: 14
Heti: 401
Havi: 2 595
Össz.: 434 553

Látogatottság növelés
Oldal: A Lovagi Kultúra
Várak-Várromok-Kastélyok (Hadviselés) Lovagi Kultúrák és Kézifegyverek - © 2008 - 2017 - varak-varromok-kastelyok.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »